Teslár Ákos: A miénk

A megjelenése óta eltelt két évben a kritikusok már alaposan, érdemének megfelelően dicsérték és elemezték Závada Pál regényét, A fényképész utókorát, megvilágítva és egyszersmind korlátozva is kapcsolatát a korábbi Závada-művekkel (elrendezve a kötet fülszövegében felvetett trilógia-kérdést), elemezve a történetszövés finomságait és a szöveg kapcsolatát az Érzelmek iskolájával (bár talán nem eléggé hangsúlyosan utalva Flaubert regénypoétikai újításának, nézőponttechnikájának fontosságára általában a könyv olvasásában), kiemelve a lokális történetírás társadalomtörténeti és egyéb erényeit, a szerzővel szerencsére sokatmondó és lényegre tapintó beszélgetések is készültek. Ezért talán érthető, ha ― miközben írásom puszta tényével szelíden felszólítok mindenkit, aki eddig nem tette volna, hogy olvassa el Závada könyvét (ha a korábbiakat nem igazán szerette, akkor is), és a szöveget ismerőket emlékezni hívom ― ebben az elkésett recenzióféleségben egyetlen témára koncentrálok, ami talán még hiányzik az amúgy, mondom, példaadónak nevezhető recepcióból: az utókor kérdésére, a závadai elbeszélőtechnikával való összefüggésében. Ehhez az értelmezői szálhoz némi nacionalizmuselméleti és kultuszkutatói előismereten keresztül juthatunk, de reményeim szerint ez az elméleti megközelítés ― bár nyilván nem a szerzői intenció visszakereső feltárása az elsődleges célja ― nem zavaróan külsődleges a regény olvasásában, sőt: segíthet felmérni, hogy Závada Pál aprólékos, fordulatos és érzelmileg is magával ragadó történetbonyolítása mellett vagy alatt regényében előfeltevéseink következetes és szigorú lebontásán is dolgozik, és így bizony nemigen nevezhetjük másnak, mint kevés nemzeti íróink egyikének.


Bálint Anna: Fényképészünk és kora

Mit látunk, ha belenézünk a regény kínálta objektívbe?

Első pillantásra kortörténetet, nagylátószögben, a magyar nép egy zivataros évszázadából, némi romantikával fűszerezve. Mindezt jobbára főhősünk, Koren Ádám sorsának tükrében, aki végigbukdácsol negyven év történelmén. Ez még nem is lenne olyan rendkívüli, végtére is olvashattunk már hasonlót (lásd pl.: Kukorelly Endre: Tündérvölgy, Vámos Miklós: Zengazének, Németh Gábor: Zsidó vagy? , korántsem a teljesség igényével…). Mégse lehet sem az utóbbiakat, sem e regényt besuvasztani holmi „kisfiúsemlékezős” skatulyába.

Nem lehet, mert Ádám története keretekbe és paszpartukba van belefoglalva, olyanokba, amik egyszersmind feltűnőbbé válhatnak magánál a portrénál.


Takács Ferenc: Szerintünk

Závada Pál új regénye egyrészt kapcsolódik a Jadviga párnájá-hoz és a Milotához, s ennyiben folytatás, illetve egy regénytrilógia utolsó tagja: a fél évszázad hossznyi történet tárgyi kiindulópontja és jelképes vonatkoztatási kerete itt is a főként szlovákok lakta alföldi falu, az itt élők, innen indulók (és innen elhurcoltak) története adja ki a regény alapját, nemzedékeken átívelő sérelmek és jóvátételek, haragok és szövetségek, egyéni pályák és közös sors krónikáját.


Szávai Dorottya: Mézes-mákos testamentum

„Idézzen bárki akármilyen pontosan és bármit, hivatkozását úgyis elferdíti az az értelmezés, amibe ezt az idézetet önkényesen belefoglalja, hogy ezzel alátámassza igazát.” (Závada Pál)

Valljuk meg, a Jadviga párnája minősége, kivételes olvasói és szakmai sikere után feltehetőleg mindannyian nagy várakozással, ám – az említettekből adódóan – némi szorongással vettük kezünkbe Závada Pál új, első nagyregényéhez számos – kontextusbeli, narrációs, beszédmódbeli, sőt motivikus – szálon kötődő szövegét. A Milota cselekménye (pontosabban Milota György naplója, retrospektív elbeszélése) tudniillik nagyjából akkor kezdődik, amikor a Jadvigáé (az epilógust leszámítva) véget ér, azaz a második világháború után. A helyszín is azonos: Békés megye kettős nyelvű-etnikumú közege, s a „sztori” középpontjában ugyancsak szövevényes szerelmi kapcsolatok krónikája áll. Mi több, a Jadviga több alakja a Milota szereplői által elbeszélt múltbéli történetekben – amúgy balzaci módon – meg is jelenik.


Angyalosi Gergely: A nagyszabás szétbomlása

Závada új regényét érezhetően komoly várakozás előzte meg. Ebben semmi meglepőt nem találhatunk, ha meggondoljuk, milyen nagy siker volt a Jadviga párnája. Nem egy kritikus - köztük magam is - egyenesen a hazai irodalomkedvelő réteg olvasási szokásainak, preferenciáinak fordulópontjaként, vagyis elemzésre méltó olvasásszociológiai jelenségként értékelte a "Jadviga-lázat". Amelynek kialakulása annál is figyelemreméltóbb volt, mivel jóformán semmiféle marketing-manőver nem előzte meg, s a szerző személye sem lehetett túlságosan ismert az irodalom-értők meglehetősen szűk táborán kívül. Ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy az olvasók magukra vállalták a reklám és a hírverés funkcióját: egymásnak ajánlották, kézről-kézre adták a könyvet.A Milotával természetesen már más volt a helyzet. Tudtuk, hogy készül; a szerencsésebbek hallhattak belőle részleteket a szerző saját előadásában valamelyik író-olvasó találkozón; a kiadó is gondot fordított a piac előkészítésére (nagyon helyesen). Nem tudhatom, hogy ez az országos figyelem és várakozás mennyire sarkallta vagy bénította az írót. Azt sem, hogy ez a légkör ösztönözte-e hasonló megoldások választására, mint amilyenekkel a Jadvigában érezhetően sikert aratott, vagy egyszerűen egy kialakult és bizonyos értelemben megszilárdult írói világ önmozgásáról van szó. A Jadvigát kedvelő olvasó mindenesetre meglehetősen ismerős környezetben és atmoszférában találja magát.


Szextett-beszélgetés a Milotáról: Mézes-mákos

Elhangzott a Műcsarnokban 2002. május 10-én, a JAK és a Műcsarnok közös kritikai beszélgetés-sorozatának keretében a III. Szextett 3. vitájaként. A sorozatot szerkeszti és a beszélgetés szövegét sajtó alá rendezte: Nagy Gabriella.

A beszélgetés résztvevői: Farkas Zsolt, Kiss Noémi, Marno János, Németh Gábor, Szilágyi Zsófia, Závada Pál


SZILÁGYI ZSÓFIA: Mivel igen terjedelmes műről van szó, amely nemrég jelent meg, ha megpróbálnám bemutatni a könyvet, először a cselekményt kellene elmondanom. De miközben az ember elmeséli a történetet, az egész mű szerkezetéről is beszélnie kell. Závada Pál új könyvében, a regény négy nagy részén belül két elbeszélő szövege váltakozik. Az egyik elbeszélő Milota György, 1930-ban született, egykoron téesz-anyagbeszerző, méhészkedő férfi, a másik elbeszélő pedig a –62-ben született Roszkos Erka, az ő szövegük fonódik egymásba. Vajon beszélhetünk-e úgy a történetről, hogy nem beszélünk arról, ez a két szöveg hogyan épül össze?


Varga István: Harc az óriásregénnyel

Már most, a nyár derekán, kimondhatjuk, hogy ez év tavaszán két magyar író könyve azonnal az olvasó közvélemény figyelmébe került, hogy aztán - legalábbis a különböző felmérések alapján - jó néhány héten át a népszerűségi listákon előkelő helyeket foglaljanak el. Ez a két regény közül az egyik a Milota, szerzője Závada Pál. Az író már öt évvel ez előtt is nagy népszerűségnek örvendett Jadviga párnája című első regényének köszönhetően, amelynek alapján, mint ismeretes, film is készült. Érthető volt az érdeklődés újabb regénye iránt: vajon újra sikeres regényt írt, illetve milyen irányba fordul alkotói útja a bestseller Jadviga párnája után. Ez az utóbbi érdekelte Dérczy Pétert is, amit az Élet és irodalomban a Milotáról szóló méltatásában bevall. Az érdeklődést felcsigázták a múlt év végén megjelent regényrészletek is, az utóbbiak egyike épp az említett hetilap utolsó múlt évi számában jelent meg és megragadta e sorok írójának figyelmét.


Bedecs László: Pálfordulás

A jó könyv mindig a szerző és a kiadó sokirányú együttműködésének eredménye. A jó szöveg még nem jó könyv, ahogy a legszebb sem az, ha hiányzik mellőle a jó szöveg. (Persze azért a szövegé az elsőbbség.) Ennek a tételnek kiváló bizonyítéka Závada Pál harmadik könyve, a Jadviga párnája. A kritikák sajnos csak ritkán térnek ki a kiadók munkájára, pedig ez minden esetben megérne néhány mondatot, ha másért nem, akkor azért, hogy a szerencsére egyre több szép és igényes könyv mellett ne lehessen "büntetlenül" megjelentetni helyesírási hibáktól hemzsegő, az első kinyitáskor széthulló, netán üres, vagy elkavart lapokkal teletűzdelt szépirodalmi kiadványokat.


Margócsy István: Párnakönyv

Ritka érdekes könyvvel lepte meg Závada Pál ez év könyvhetén az érdeklődő könyvbarátokat: olyan „igazi” családregényt tett elénk, amely egyszerre elégítheti ki a hagyományosabb nagyepikai történetmondás teljességigényének vonzásában élő olvasókat, valamint a posztmodern elbeszélői stratégiák híveit. A Jadviga párnája ugyanis igen szerencsés módon vegyíti a regényes cselekményességet, s azt az elbeszélői sokszólamúságot, melynek révén az elbeszélés szinte „természetes” módon relativizálódik.


Faragó Kornélia: Egy Én-Te viszony térjelentései

Závada Pál regényében, a Jadviga párnájában, a valakihez tartozás az önazonosság konstitutív jegyeként, topológiailag definiálja a személyiség jelenlétét. Az önazonosság fontos dimenziójának személyjellege van, ő maga is viszonyul valahogy a tapasztalat alanyához.i[i] Viszonyulásáról írásban beszél, azon kívül, hogy tárgya a tapasztalatnak, az Én-Te viszony Én-jeként is megmutatkozik. Ennek a viszonynak, és a viszony szövegszerűségének szinte minden, a regényben felfedhető jelentése a hely- illetve a térképzetek körében bontakozik ki. Miso voltaképpen paratextuális szólama részben "kívülről" világítja meg a lényegileg kettős rendezettségű, de háromtényezős szövegnek az alakokhoz különös erősséggel köthető poétikumát. Beépítő/önbeépítő technikái segítségével szőhető sűrűbbé (tipográfiailag is) a mű jelentésrendszere.