Parti Nagy Lajos ötven lett


Alig bánok mulasztást az életemben annyira, mint azt, hogy nem ismerkedtem össze vele a hetvenes évek második felében – holott egyugyanazon városban éltünk. Holott egy kolléganőm a pécsi tanszéken folyton ígérgette is, hogy benézünk a megyei könyvtárba Lajoshoz, aki költő – s akinek sorait akkoriban egy lány már idézte is nekem fejből, Petri-versekkel váltva. Egyszer láttam is Lajost – úgy rémlik, ’81 elején – egy vigasztalan házibuliban, de hamar kirántotta onnan egy muszáj-mehetnék, úgyhogy nem is beszéltünk még vagy hét évig. Amikor is – már a recsegő-ropogó hőskorszakban – véletlenül közös autóba ültettek minket, s mire fölocsúdtunk, már ki is kiáltottuk egy jövendő párt első vidéki csíráját. Ettől aztán úgy szétszéledtünk, hogy megint csak évek múlva tudtunk egyetérteni – mármint mi ketten –, ám sietvén csak abban, hogy mi nem pászol nekünk. Mígnem ’91 nyarán, Réz Páltól jövet letessékeltem a kettes villamosról – pedig egyikünk se volt valami jó passzban, vagy talán azért volt könnyebb nekikezdeni? –, azóta együtt vagyunk.


Állóhajón Európába

Elhangzott az Eu-csatlakozás alkalmából 2004 május 1-én az A38 hajón tartott fölolvasáson

Megjelent az Eurovízió. Kortárs Magyar irodalmi antológia Litera Könyvek 2004 című kötetben


„Lenéztünk a hajógépházba,/ ahol a dugattyúk között/ a fűtők futkostak pucéran/ s vörösen, mint az ördögök…” De mi csak vitettük magunkat tempósan – „kétfelől kéklő hegyek úsztak” – a nőhöz, akivel ezentúl már én is, te is, mi is…

Noha állítólag megvolt már, sőt, honi közfelfogásom szerint most is megvan, többé-kevésbé. De hogy – ugyancsak állítólag – eztán már én és magyarjaim is ugyanúgy, mint a többiek… Hogy eddig miért nem, és most miért igen?, történelmi okból, földrajzi. Irodalmi, ez az! – hisz valamiért csak ki lettünk szemelve.


Idei, tavalyi (örök) Szüts

Más képek és sorok tárulnak elébem most, ahogy írok, mások Önök elé, kedves majdani (ám látom, szép számú) verniszázs-közönség, e percekben, mialatt ezt fölolvasom, s megint másként festő képsor és írás jut Önöknek, tisztelt ÉS-olvasók, most, hogy a jövő héten ide tetszettek lapozni éppen. E más és más végtére mégis ugyanoda mutat: Szüts Miklós új festményeire.


Beszéd a 2005. évi Palládium-díj átvétele alkalmából

Hölgyeim és Uraim!

Ha az embert kitüntetik valamely opuszáért, óhatatlanul is dagad egy-két pumpafújásnyit a kebele meg az abba foglalt önérzete, s már-már nőni látja önnön ázsióját. Na, itt tanácsos megtorpanni, s észbe venni, hogy önmagában egy díj – noha jelez értékítéletet – sem fixre vehető nívót nem okvetlenül garantál, sem maradandóságot nem feltétlenül szavatol. (De persze ki sem zár.) Enművének esztétikai minőségét illetően a szerző mindenesetre burkolózzék szerény (de legalább álszerény) hallgatásba, s bízza a dolgot a szakmára, a közönségre, az időre.