A fényképész utókora – Részlet

Erős napsütés itatta föl a hajnali harmatot, s átmelengette már a kertet uraló öreg tölgy hűvösét is. A gyenge szélnek szénaszaga volt, a kitöltött teának fűszeres füstillata, s ahogy Mária ujjatlan kartonruhában áthajolt Jenő vállán a kannával, a fiú hiába érezte meg rajta a levendulaszappant, mégse tudott gondolni másra, mint hogy ez a nő szerelemszagot áraszt. László még aludt, Jenő pedig - akit éjszakára is ott marasztaltak a hosszúra nyúlt vacsora után - elragadtatottan és földúltan bámulta csak a tüsténkedő asszonyt, nemigen beszéltek.

Végül hunyorogva és álomittasan kiszédelgett a napra László is, beleült a karosszékébe, s miután elszürcsölte első csésze teáját, csont-ropogtatva kinyújtózkodott.


Milota - részlet

Milota előadása az embermozgatásról



Drága Szeretteim! Ahogy így megszólítalak titeteket, nem látom épp magam előtt, kik vagytok – vagyis lehettek majd – egyáltalán a hallgatóságom. De most, amikor bekapcsoltam a magnót, arra gondoltam, miközben becsattintottam a már nem is tudom, hányadik kazettát (jut eszembe, nem ártana rendesen fölcímkézni őket), hogy ide ti most egyáltalán nem hiányoztok.

Pedig azt hittem, egy efféle faragatlan kocsmai rétor, aki eredendően magam is volnék, el nem tudja képzelni önmaga örök dumásnak kiképzett figuráját mestersége gyakorlása közben másképp, mint hogy köröskörül tátott szájjal hallgatják. Ha nem így lett volna egész életemben, nyilván torkomon is akad a szó, és kiapadok, mint valami csörgedező forrás szárazság idején, vagy mondjak inkább szennyvízlevezető árkot egy kihalt faluszélen. Az, hogy kitátani a pofánkat közlés szándékával nem létezhet másképp, csakis ha társaságunkban van, ki ezenközben hegyezi a fülét – nyilván annyira kézenfekvő, hogy épeszű ember ezen el sem spekulál. Csak a magamfajta, ki most abban leli örömét – vagy öntetszelgésében ugyanevvel kínozza is magát? –, hogy amennyire bír, remetét csinál valamikori minden-lében-kanál s viszonyait szóval tartó önmagából, és magában beszél. Mint a bolondok, ahogy mifelénk tartják.


Milota - részlet

Milota előadásai a mákról



 



Drágáim, meg akik még halljátok ezt!

Térjek ma rá egy tematikus kérdésre!, a papaverről fogok szólni. S kicsit e kultúra többágú föltámasztásának helybéli történetéről is.

Ami szóban forog tehát, az fehértejű fű... Remélem, hallani. De lássam, hogy tényleg-e! ...hértfejű fű, jól van, veszi. Szóval ez egy Közép- és Dél-Európában, valamint a mérsékelt Ázsiában honos kóró, melynek negyven faja van, s ezek egyike a pipacs, de nem erről akarok beszélni. Hanem a kerti mákról, a papaver somniferumról, amely egynyári, féltől másfél méteres, deres, kékes színű növény. Levelei hosszúkásak, az alsók szabdaltak, a felsők osztatlanok, szárölelők. Tokja (vagyis a mákfej avagy gubó) gömbölyű vagy tojásdad, kopasz, bibekorongja pedig 10-15 sugarú.

De hogy megeredeztessem a mákkultúra helytörténeti szálát is, kiindulásul Kuhajda Ádámra kell hogy emlékeztesselek titeket.


Jadviga párnája – Részlet

Jadviga-napló: Húsvéti engesztelés



 



Én, Osztatní András 1915. Április 3-ikán mesterrel megegyeztem egy istálló csináltatásában vinyicai tanyámon kőmíves- és famunkákra. Hossza 10 öl, szélessége 4 öl az építménynek. A vállalkozómester neve Medovárszki Mihály, ki e munkát 110 Aranykoronáért vállalta. Az aljától 4 hüvelykre, a földben másfélre égetett téglából. A tégla alatt két hüvelyket kiásni alapnak és visszadöngölni. A falazás fölött a vert falnak 9 hüvelyk magasnak kell lenni, úgy, hogy a nagy gerenda 10 hüvelykre essen a földtől. A keresztgerendák között vályogból és sárcsömpölyegből padlást csinálni, betapasztani fél col vastagon. Az ajtót a legmegfelelőbben ahogy szükségesnek látszik kell csinálni, két szárnyasra. A jászolt: egyiket keresztbe, másik kettőt a végire, alájuk pedig az alsó ágyazatfákat az oszlopokhoz szegezve és a falba eresztve. Két ablakot, oszlopocskát és fogast készre készíteni. Padlásra két ajtót, homlokzatára meg lyukakat vágni galamboknak. Galamb házat lécekkel vagy náddal elkeríteni, betapasztani. Az istálló közepét élére állított égetett téglákkal kirakni. A rudakat, hol az állások lesznek, beágyazni, a jászol-rudakat, még ha akácból lesznek is, egyenesre lefaragni és rendesen beépíteni a falba. És mindent egyszóval, ami a kőműves és ácsmunkához tartozik. A fizetség a munka alapján porciónkint jár. Foglalónak kért 15 Kor.


Jadviga párnája - részlet

Két héttel esküvésünk után, Február 21-én Jadviga vallomása, az az egy mondat. (Fölkeltem némán, az ablakhoz álltam, ő utánam jőve átölelt. Kibontakozván pirkadatig róttam föl-alá a szobában. Utána tettem föl csak az első kérdést.) Írni is, szólni is képtelen vagyok.

Mit tagadnám magam elől, hogy mielőtt följebb csavartam a kanócot, hogy e lapokon vergődő szívem hű krónikása legyek, fölhajtottam két pohárik terkelyica-snapszot,* s hogy ne vesszenek össze, egy butélia vadkerti savanyát hoztam ki még a komorából.** Muszáj szaporáznom a kortyokat, oly nervózus vagyok, s a merszhez is kell a bor, jegyezni efféle intim dolgokat. Jadviga alszik, én meg nem bírok.


Betű pont magyar

Testvéreim a mennyei teremtő világhálóban - vö. hálót adj nekünk, ne halat, azt magunk is kifogjuk -, köszöntelek benneteket ebben az ünnepi órában. Jól kifogtuk, mi?, megvan a kis jövevény - ebihal vagy sellő, majd elválik -, csapott is egyet-kettőt a farkával, a nevét is bejegyeztette már, most tehát ez afféle keresztelő, dínomdánom, hejehu. Tudjuk már, de szögezzük le: Úgy hívják, hogy litera-pont hu

Az ünnepelt litera-pont és a nagyérdemű hu-közönség engedelmével - először egy személyes emlék:

Az ember olvasni tanul Tótkomlóson. S nem lévén otthon egyéb írástudó, mint a nagymama, a fölmerülő szakmai kérdést - hogy ugyanis milyen betű ez - ilyeténmódon muszáj adaptálni:

Aká je táto litera?

Sssö! No tak, csítaj peknye!, hogy tehát ezen információ birtokában betűzze ki csak szépen az ember.

ÉLET É...Sssö - no, nem irodalom, a tudomány volt előfizetve. Mondjuk ez olyan... takí... újság, alebo folyóirat, képeken is obrazuju, zse mi hír a nagyvilágban, lehet nézegetovaty. Hemzseg benne a temérdek litera, hu-hú, lehet csítaty. Olvas a magyar. Lehet píszaty. Betűvető magyar.


Részlet a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián 2006. december 18-án tartott székfoglaló előadásból

Hölgyeim és Uraim!

2005 februárjában bizonyos alkalommal, amely legutóbbi regényemmel volt kapcsolatos, afféle „beszédet” kellett a hallgatósághoz intéznem. Mivel hogy e mai összejövetel számomra hasonlóan megtisztelő és bátorító, engedjék meg, hogy fölidézzem annak pár gondolatát és egy gesztusát.

Akkor ugyanis elhatároztam, hogy – függetlenül opuszom esztétikai minőségétől, hisz e tekintetben a szerző burkolózzék szerény (de legalább álszerény) hallgatásba – ami e műbe foglalt kérdések tárgyát illeti, azaz tematikus tekintetben nem fogok csöndben maradni. Megragadtam tehát az alkalmat, és bátorkodtam fölajánlani A fényképész utókora című regényemet a nemzeti irodalom befogadó kebelébe, szövegének testébe. Hátha tekinteni lehetne ezt a könyvet is egyetemesen magyar nemzeti sorsunk fundamentumait feszegetőnek, nép-nemzeti gyökerűnek s elköteleződésűnek – annak ellenére, hogy…


Irodalmi szószedet A regénycím (~)

Kezdetben a ~ az anyánk éjjeliszekrényén előfordult könyvtárgyak olyan emlegetőnevét jelentette, amelynek rendszerint semmi értelme nem volt: rabrábi, urimuri (?!). Tetejébe rövid U-val – miként azt az Olcsó Könyvtár papírpikkelyeket hullató, piszkossárga címlapján kisilabizáltuk, ahogy majd emezt is: Kivilágos kivirradtig (?). De hát abból se lehetett kihámozni semmit, ha azt mondták, bángbán vagy bováriné. Ám mindez messzire vezetne, szorítkozzunk a regényekre, s azon belül is a magyarokra.


Egy Brecht-mondatra

„Mit számít egy bankrablás

egy bankalapítással szemben?”


Első ránézésre olyan ez az idézett mondat, mintha leginkább a meghökkentés szándékával írták volna – valaki olyat akart szólni, hogy aztán időtlen időkig az ő mondását emlegessük.

Hogyhogy mit számít egy bankrablás?, már hogyne számítana? Miféle cinizmus ez? Legtöbbünknek soha semmi köze bankalapításhoz nem volt és nem lesz – azt azonban lassan már kétszer is meggondoljuk, hogy betegyük a lábunkat egy bankfiókba: az efféle helyeken újabban rendszeresen lőnek. Mi pedig fölháborodhatunk a közbiztonság állapotain, kikérhetjük magunknak, hogy a bankok az elképesztő nyereségeikből képtelenek hatékony védelmet kiépíteni, kuncsaftjaik és alkalmazottaik életét megóvni. És hogy lehet az, hogy egyáltalán létezhet olyan bank, amely még ma sem teszi lehetővé a számítógépes átutalást?


Magyarjaim erkölcsi csődje

- ez itt az alcím - árnyalja a szöveges tartalom címében rejlő jelentéstartalmat



Előadás a lipcsei könyvvásáron 2004. március 26-án rendezett "Elűzés, kiűzetés" című vitához



Amikor először hallottam arról a németországi kezdeményezésről, hogy a II. világháború után elüldözött és kitelepített népcsoportok lábnyomát is ki kéne nagyítani Európa dicstelen történelmének térképén, s hogy ez a kezdeményezés miféle ellenvetéseket váltott ki a német közvéleményben – megirigyeltem ezt a vitát. Kívánom magunknak az ő gondjaikat: Az olyan aggodalmakat például, hogy – úgymond – ily módon nem „tettesekként”, hanem „áldozatokként” lennének fölmutatva a németek, vagy hogy ez elvonná a figyelmet a minden elképzelhetőn túli üldöztetésről, a holokausztról. Az efféle ellenérvek ugyanis – a magyar történelemre lefordítva – sajnos kevéssé volnának valószínűek Magyarországon. Nálunk kevesen nehezményeznék, ha elterelődne a figyelem felmenőink „tettes”-mivoltáról – a közfelfogásban a magyarok ugyanis rendre a történelem áldozatai pusztán –, a holokausztra irányuló figyelmet pedig sokan sokallják máris.