Próza

Beszéd a 2005. évi Palládium-díj átvétele alkalmából

Hölgyeim és Uraim!

Ha az embert kitüntetik valamely opuszáért, óhatatlanul is dagad egy-két pumpafújásnyit a kebele meg az abba foglalt önérzete, s már-már nőni látja önnön ázsióját. Na, itt tanácsos megtorpanni, s észbe venni, hogy önmagában egy díj – noha jelez értékítéletet – sem fixre vehető nívót nem okvetlenül garantál, sem maradandóságot nem feltétlenül szavatol. (De persze ki sem zár.) Enművének esztétikai minőségét illetően a szerző mindenesetre burkolózzék szerény (de legalább álszerény) hallgatásba, s bízza a dolgot a szakmára, a közönségre, az időre.


Idei, tavalyi (örök) Szüts

Más képek és sorok tárulnak elébem most, ahogy írok, mások Önök elé, kedves majdani (ám látom, szép számú) verniszázs-közönség, e percekben, mialatt ezt fölolvasom, s megint másként festő képsor és írás jut Önöknek, tisztelt ÉS-olvasók, most, hogy a jövő héten ide tetszettek lapozni éppen. E más és más végtére mégis ugyanoda mutat: Szüts Miklós új festményeire.


Állóhajón Európába

Elhangzott az Eu-csatlakozás alkalmából 2004 május 1-én az A38 hajón tartott fölolvasáson

Megjelent az Eurovízió. Kortárs Magyar irodalmi antológia Litera Könyvek 2004 című kötetben


„Lenéztünk a hajógépházba,/ ahol a dugattyúk között/ a fűtők futkostak pucéran/ s vörösen, mint az ördögök…” De mi csak vitettük magunkat tempósan – „kétfelől kéklő hegyek úsztak” – a nőhöz, akivel ezentúl már én is, te is, mi is…

Noha állítólag megvolt már, sőt, honi közfelfogásom szerint most is megvan, többé-kevésbé. De hogy – ugyancsak állítólag – eztán már én és magyarjaim is ugyanúgy, mint a többiek… Hogy eddig miért nem, és most miért igen?, történelmi okból, földrajzi. Irodalmi, ez az! – hisz valamiért csak ki lettünk szemelve.


Parti Nagy Lajos ötven lett


Alig bánok mulasztást az életemben annyira, mint azt, hogy nem ismerkedtem össze vele a hetvenes évek második felében – holott egyugyanazon városban éltünk. Holott egy kolléganőm a pécsi tanszéken folyton ígérgette is, hogy benézünk a megyei könyvtárba Lajoshoz, aki költő – s akinek sorait akkoriban egy lány már idézte is nekem fejből, Petri-versekkel váltva. Egyszer láttam is Lajost – úgy rémlik, ’81 elején – egy vigasztalan házibuliban, de hamar kirántotta onnan egy muszáj-mehetnék, úgyhogy nem is beszéltünk még vagy hét évig. Amikor is – már a recsegő-ropogó hőskorszakban – véletlenül közös autóba ültettek minket, s mire fölocsúdtunk, már ki is kiáltottuk egy jövendő párt első vidéki csíráját. Ettől aztán úgy szétszéledtünk, hogy megint csak évek múlva tudtunk egyetérteni – mármint mi ketten –, ám sietvén csak abban, hogy mi nem pászol nekünk. Mígnem ’91 nyarán, Réz Páltól jövet letessékeltem a kettes villamosról – pedig egyikünk se volt valami jó passzban, vagy talán azért volt könnyebb nekikezdeni? –, azóta együtt vagyunk.


Magyarjaim erkölcsi csődje

- ez itt az alcím - árnyalja a szöveges tartalom címében rejlő jelentéstartalmat



Előadás a lipcsei könyvvásáron 2004. március 26-án rendezett "Elűzés, kiűzetés" című vitához



Amikor először hallottam arról a németországi kezdeményezésről, hogy a II. világháború után elüldözött és kitelepített népcsoportok lábnyomát is ki kéne nagyítani Európa dicstelen történelmének térképén, s hogy ez a kezdeményezés miféle ellenvetéseket váltott ki a német közvéleményben – megirigyeltem ezt a vitát. Kívánom magunknak az ő gondjaikat: Az olyan aggodalmakat például, hogy – úgymond – ily módon nem „tettesekként”, hanem „áldozatokként” lennének fölmutatva a németek, vagy hogy ez elvonná a figyelmet a minden elképzelhetőn túli üldöztetésről, a holokausztról. Az efféle ellenérvek ugyanis – a magyar történelemre lefordítva – sajnos kevéssé volnának valószínűek Magyarországon. Nálunk kevesen nehezményeznék, ha elterelődne a figyelem felmenőink „tettes”-mivoltáról – a közfelfogásban a magyarok ugyanis rendre a történelem áldozatai pusztán –, a holokausztra irányuló figyelmet pedig sokan sokallják máris.


Egy Brecht-mondatra

„Mit számít egy bankrablás

egy bankalapítással szemben?”


Első ránézésre olyan ez az idézett mondat, mintha leginkább a meghökkentés szándékával írták volna – valaki olyat akart szólni, hogy aztán időtlen időkig az ő mondását emlegessük.

Hogyhogy mit számít egy bankrablás?, már hogyne számítana? Miféle cinizmus ez? Legtöbbünknek soha semmi köze bankalapításhoz nem volt és nem lesz – azt azonban lassan már kétszer is meggondoljuk, hogy betegyük a lábunkat egy bankfiókba: az efféle helyeken újabban rendszeresen lőnek. Mi pedig fölháborodhatunk a közbiztonság állapotain, kikérhetjük magunknak, hogy a bankok az elképesztő nyereségeikből képtelenek hatékony védelmet kiépíteni, kuncsaftjaik és alkalmazottaik életét megóvni. És hogy lehet az, hogy egyáltalán létezhet olyan bank, amely még ma sem teszi lehetővé a számítógépes átutalást?


Irodalmi szószedet A regénycím (~)

Kezdetben a ~ az anyánk éjjeliszekrényén előfordult könyvtárgyak olyan emlegetőnevét jelentette, amelynek rendszerint semmi értelme nem volt: rabrábi, urimuri (?!). Tetejébe rövid U-val – miként azt az Olcsó Könyvtár papírpikkelyeket hullató, piszkossárga címlapján kisilabizáltuk, ahogy majd emezt is: Kivilágos kivirradtig (?). De hát abból se lehetett kihámozni semmit, ha azt mondták, bángbán vagy bováriné. Ám mindez messzire vezetne, szorítkozzunk a regényekre, s azon belül is a magyarokra.


Részlet a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián 2006. december 18-án tartott székfoglaló előadásból

Hölgyeim és Uraim!

2005 februárjában bizonyos alkalommal, amely legutóbbi regényemmel volt kapcsolatos, afféle „beszédet” kellett a hallgatósághoz intéznem. Mivel hogy e mai összejövetel számomra hasonlóan megtisztelő és bátorító, engedjék meg, hogy fölidézzem annak pár gondolatát és egy gesztusát.

Akkor ugyanis elhatároztam, hogy – függetlenül opuszom esztétikai minőségétől, hisz e tekintetben a szerző burkolózzék szerény (de legalább álszerény) hallgatásba – ami e műbe foglalt kérdések tárgyát illeti, azaz tematikus tekintetben nem fogok csöndben maradni. Megragadtam tehát az alkalmat, és bátorkodtam fölajánlani A fényképész utókora című regényemet a nemzeti irodalom befogadó kebelébe, szövegének testébe. Hátha tekinteni lehetne ezt a könyvet is egyetemesen magyar nemzeti sorsunk fundamentumait feszegetőnek, nép-nemzeti gyökerűnek s elköteleződésűnek – annak ellenére, hogy…


Betű pont magyar

Testvéreim a mennyei teremtő világhálóban - vö. hálót adj nekünk, ne halat, azt magunk is kifogjuk -, köszöntelek benneteket ebben az ünnepi órában. Jól kifogtuk, mi?, megvan a kis jövevény - ebihal vagy sellő, majd elválik -, csapott is egyet-kettőt a farkával, a nevét is bejegyeztette már, most tehát ez afféle keresztelő, dínomdánom, hejehu. Tudjuk már, de szögezzük le: Úgy hívják, hogy litera-pont hu

Az ünnepelt litera-pont és a nagyérdemű hu-közönség engedelmével - először egy személyes emlék:

Az ember olvasni tanul Tótkomlóson. S nem lévén otthon egyéb írástudó, mint a nagymama, a fölmerülő szakmai kérdést - hogy ugyanis milyen betű ez - ilyeténmódon muszáj adaptálni:

Aká je táto litera?

Sssö! No tak, csítaj peknye!, hogy tehát ezen információ birtokában betűzze ki csak szépen az ember.

ÉLET É...Sssö - no, nem irodalom, a tudomány volt előfizetve. Mondjuk ez olyan... takí... újság, alebo folyóirat, képeken is obrazuju, zse mi hír a nagyvilágban, lehet nézegetovaty. Hemzseg benne a temérdek litera, hu-hú, lehet csítaty. Olvas a magyar. Lehet píszaty. Betűvető magyar.


DARVASI SZÍV

Részletek Darvasi László október negyvenötödiki netnaplójából – Hétfő

Kedves naplóm, a csodák ugrásra készen, acsarogva szaggatják pórázukat.

Szív Ernő ma erre a hörgésre ébred fél 6-kor, bekapcsolja az Eurosportot, a Napkeltét, a CD-lejátszót meg a hajszárítót. Isten áldd a hangzavart, morogja el fohászát, és egyszerre kilenc tárcát kezd el írni három lapba, s egyúttal leugrik a napi- és hetisajtóért.