Köszöntő

Parti Nagy Lajos ötven lett


Alig bánok mulasztást az életemben annyira, mint azt, hogy nem ismerkedtem össze vele a hetvenes évek második felében – holott egyugyanazon városban éltünk. Holott egy kolléganőm a pécsi tanszéken folyton ígérgette is, hogy benézünk a megyei könyvtárba Lajoshoz, aki költő – s akinek sorait akkoriban egy lány már idézte is nekem fejből, Petri-versekkel váltva. Egyszer láttam is Lajost – úgy rémlik, ’81 elején – egy vigasztalan házibuliban, de hamar kirántotta onnan egy muszáj-mehetnék, úgyhogy nem is beszéltünk még vagy hét évig. Amikor is – már a recsegő-ropogó hőskorszakban – véletlenül közös autóba ültettek minket, s mire fölocsúdtunk, már ki is kiáltottuk egy jövendő párt első vidéki csíráját. Ettől aztán úgy szétszéledtünk, hogy megint csak évek múlva tudtunk egyetérteni – mármint mi ketten –, ám sietvén csak abban, hogy mi nem pászol nekünk. Mígnem ’91 nyarán, Réz Páltól jövet letessékeltem a kettes villamosról – pedig egyikünk se volt valami jó passzban, vagy talán azért volt könnyebb nekikezdeni? –, azóta együtt vagyunk.