A fényképész utókora

A fényképész utókora

Holtak és utódok, családok és barátságok, eszmék és szerelmek két nemzedéke. Závada regénye Buchbinder fényképész 1942-es életképével veszi kezdetét, és az elmúlt század ötven évét íveli át. A Jadviga párnája és a Milota után a trilógia harmadik darabja csoportkép egy történelmi korról, amely a szerző "műtermében" személyes fikcióvá, párhuzamos élettörténetekké bomlik ki és fonódik össze. Hitek és tévhitek, köz- és magánbűnök, kis és nagy hazugságok, érzékek és érzelmek iskolája ez a könyv.


A fényképész utókora – Részlet

Erős napsütés itatta föl a hajnali harmatot, s átmelengette már a kertet uraló öreg tölgy hűvösét is. A gyenge szélnek szénaszaga volt, a kitöltött teának fűszeres füstillata, s ahogy Mária ujjatlan kartonruhában áthajolt Jenő vállán a kannával, a fiú hiába érezte meg rajta a levendulaszappant, mégse tudott gondolni másra, mint hogy ez a nő szerelemszagot áraszt. László még aludt, Jenő pedig - akit éjszakára is ott marasztaltak a hosszúra nyúlt vacsora után - elragadtatottan és földúltan bámulta csak a tüsténkedő asszonyt, nemigen beszéltek.

Végül hunyorogva és álomittasan kiszédelgett a napra László is, beleült a karosszékébe, s miután elszürcsölte első csésze teáját, csont-ropogtatva kinyújtózkodott.


Elek Tibor: Kik vagyunk mi?

Závada Pál előző nagyregényeit, a Jadviga párnáját és a Milotát, lehetett úgy is olvasni, mint a hagyományos családregény, történelmi-társadalmi regény nagyszabású megújítási kísérleteit. A realista valóságábrázolás iránti elvárásokat is kielégítő elbeszélésmódot a posztmodern fogalomkörébe sorolt szemlélettel (lásd a megtörténtek igazságtartalmához való viszonyulást!) és ebből következő írói eljárásokkal (például különböző elbeszélő nézőpontok egymásra vonatkoztatásával, a regénycselekmény egyenes vonalúságának széttördelésével, időviszonyainak és szerkezetének radikális felbontásával és egyéni újrastrukturálásával) ötvözte, a Jadvigában harmonikusabban, a Milotában problematikusabban. Az új regény, A fényképész utókora ebben a szemléleti, műfaji, formai értelemben is folytatása az előzőeknek, és nem csak azért, mert a történések egyik meghatározó helyszíne ezúttal is a délkelet-alföldi, békési soknemzetiségű vidék, középpontjában az ezúttal is a Závada szülőfalujára, Tótkomlósra emlékezető, többségben szlovákok lakta településsel, ideje pedig ezúttal is a 20. század közepe, második fele, ugyanakkor mindhárom mű önálló, egymástól független regényvilágot teremt, még ha fel-felbukkannak is a Milotában és itt is egy-egy villanásnyira a Jadviga szereplői közül néhányan, ezúttal például Buchbinder Miki, a zsidó fényképész, vagy Gregor és Misu.


Takács Ferenc: Szerintünk

Závada Pál új regénye egyrészt kapcsolódik a Jadviga párnájá-hoz és a Milotához, s ennyiben folytatás, illetve egy regénytrilógia utolsó tagja: a fél évszázad hossznyi történet tárgyi kiindulópontja és jelképes vonatkoztatási kerete itt is a főként szlovákok lakta alföldi falu, az itt élők, innen indulók (és innen elhurcoltak) története adja ki a regény alapját, nemzedékeken átívelő sérelmek és jóvátételek, haragok és szövetségek, egyéni pályák és közös sors krónikáját.


Bálint Anna: Fényképészünk és kora

Mit látunk, ha belenézünk a regény kínálta objektívbe?

Első pillantásra kortörténetet, nagylátószögben, a magyar nép egy zivataros évszázadából, némi romantikával fűszerezve. Mindezt jobbára főhősünk, Koren Ádám sorsának tükrében, aki végigbukdácsol negyven év történelmén. Ez még nem is lenne olyan rendkívüli, végtére is olvashattunk már hasonlót (lásd pl.: Kukorelly Endre: Tündérvölgy, Vámos Miklós: Zengazének, Németh Gábor: Zsidó vagy? , korántsem a teljesség igényével…). Mégse lehet sem az utóbbiakat, sem e regényt besuvasztani holmi „kisfiúsemlékezős” skatulyába.

Nem lehet, mert Ádám története keretekbe és paszpartukba van belefoglalva, olyanokba, amik egyszersmind feltűnőbbé válhatnak magánál a portrénál.


Teslár Ákos: A miénk

A megjelenése óta eltelt két évben a kritikusok már alaposan, érdemének megfelelően dicsérték és elemezték Závada Pál regényét, A fényképész utókorát, megvilágítva és egyszersmind korlátozva is kapcsolatát a korábbi Závada-művekkel (elrendezve a kötet fülszövegében felvetett trilógia-kérdést), elemezve a történetszövés finomságait és a szöveg kapcsolatát az Érzelmek iskolájával (bár talán nem eléggé hangsúlyosan utalva Flaubert regénypoétikai újításának, nézőponttechnikájának fontosságára általában a könyv olvasásában), kiemelve a lokális történetírás társadalomtörténeti és egyéb erényeit, a szerzővel szerencsére sokatmondó és lényegre tapintó beszélgetések is készültek. Ezért talán érthető, ha ― miközben írásom puszta tényével szelíden felszólítok mindenkit, aki eddig nem tette volna, hogy olvassa el Závada könyvét (ha a korábbiakat nem igazán szerette, akkor is), és a szöveget ismerőket emlékezni hívom ― ebben az elkésett recenzióféleségben egyetlen témára koncentrálok, ami talán még hiányzik az amúgy, mondom, példaadónak nevezhető recepcióból: az utókor kérdésére, a závadai elbeszélőtechnikával való összefüggésében. Ehhez az értelmezői szálhoz némi nacionalizmuselméleti és kultuszkutatói előismereten keresztül juthatunk, de reményeim szerint ez az elméleti megközelítés ― bár nyilván nem a szerzői intenció visszakereső feltárása az elsődleges célja ― nem zavaróan külsődleges a regény olvasásában, sőt: segíthet felmérni, hogy Závada Pál aprólékos, fordulatos és érzelmileg is magával ragadó történetbonyolítása mellett vagy alatt regényében előfeltevéseink következetes és szigorú lebontásán is dolgozik, és így bizony nemigen nevezhetjük másnak, mint kevés nemzeti íróink egyikének.


Horváth Csaba: Kezdetben volt a kép

„…az érzelmek élete (s fejlődése) a politikát

követi, és annak a változásait másolja”

(Flaubert)

A negyvenes évek elején szlovákok lakta alföldi faluba érkezik fővárosi falukutatók egy kis csoportja. Köztük van egy zsidó fiú, Adler Jenő is, akit a magyar vidék feltérképezése mellett az köt a társasághoz, hogy reménytelenül szerelmes a falukutatók vezetőjének, Dohányos Lászlónak a kedvesébe. Ebben a faluban ismerjük meg a regény szereplőinek jelentős részét: többek között Kaisert, a zsidó orvost, Dusza Janit, a jó eszű parasztlegényt. A háborúban aztán mindenkire kötelező érvénnyel osztja rá a történelem az addig idegennek érzett szerepet: Adler a pesti gettóba, Kaiser doktor egy lágerbe, a gazdák a frontra kerülnek, a falukutató pedig illegalitásba vonul.


Helmeczi Hédi: Édesbús

Závada könyveit érzelmi kötődések határozzák meg. Kis közösségek történeteivel képezi le a nagy közösségek történetét, de ezzel nem kirekeszt, hanem egy megtalált otthon akolmelegébe vonja be az olvasót, aki még úgy is földinek érzi magát, ha valójában nem is az. A regények világában ez a kinyilvánított kötődés és hűség a lényeg: az egyetlen közösséghez egész életen keresztül való tartozás determináltságának felemelő érzése.


Keresztesi József: Túl a Maszathegyen

„Ebben a regényben az emberek közötti kapcsolatok intrikus természetűek. Ez a viszonylatrendszer, rímelve a korlátlan piaci anarchiára, rivalizáló kapcsolatokból épül fel. Ez azonban nem autonóm személyiségek, életmódok és magatartások versenye, hanem egymásnak kiszolgáltatott, egymást a végsőkig korrumpált, megrontott, kapcsolataikban monoton emberek anarchiája. Voltaképpen mindannyian ugyanannak az életformának puszta variánsai, és csak mint ilyenek rivalizálnak.


Bazsányi Sándor: És a léghajó száll…

„…csupa selyemből varrták össze jó erősen,

majd türelmesen fölfújták…”

(Henry James)


Flaubert-monográfiájában beszél Balassa Péter az Érzelmek iskolája befogadói nehézségeiről, miszerint „olvasói csodálattal adóznak ugyan írásművészetének, a mondatok »mágiájának«, de kötelező adónak tűnik föl, mert ugyanakkor az elismerésbe tanácstalanság vegyül” – például a pályatárs Henry James-é: „Valami olyan furcsa eposzt sejtet, amelyből hiányzik a levegő, amelynek nincs szárnya, hogy magasba röpítse, s egészében inkább egy hatalmas ballonra emlékeztet, amelyet csupa selyemből varrtak össze jó erősen, majd türelmesen fölfújták, de amely mindazonáltal a legkisebb hajlandóságot sem mutatja, hogy fölemelkedjék a földről.” Angyalosi Gergely pedig ekként vélekedik Závada Pál előző, Milota című regényéről: „A nyelv különféle létmódjaival, dimenzióival, összefüggéseivel való játékos küzdelem, ha önmagában vesszük, jobbára élvezetes olvasmány, de a regény egészét tekintve romboló hatású. Szétfeszíti a jellemeket, megbonyolítja, nehézkessé teszi, de lényegében nem kérdőjelezi meg a történet linearitását.” Nos, függetlenül attól, hogy a hasadt tudatú olvasás édes kínja („élvezem a míves mondatokat, de mi végre”) milyen fokon és módon merül fel Flaubert vagy Závada esetében, s persze Závada regényeiben külön-külön, az Érzelmek iskolájának tisztelgő, hiszen arra több szempontból is rájátszó, sőt azt olykor szó szerint idéző új mű, A fényképész utókora – hogy klasszikus fordulattal éljek – egyszerre élvezetes és épületes olvasmány. Csupa selyemből varrták, majd türelmesen fölfújták, de fel is emelkedik a földről, és száll.


Radnóti Sándor: Sorsunk mind össze van torlódva

Milyen ragyogó ennek a regénynek az indítása! Ahogy 1942 nyarán kirajzanak vidékre azok az úri külsejű vidám fiatalemberek, a falukutatók, hogy megtudjanak mindent a magyar társadalom bajairól. S mind közül a legtündöklőbb a vezetőjük, máris komoly tudós, mindenkivel szót értő sármőr, nőbolond. Méltó kép ez, hogy a helybeli fényképész megörökítse. De Závada érti a módját, hogy a csupafény képen megsejtesse az árnyakat. Hogy ez a kép, miközben a megállított időben az ifjúkor bizalmát és biztonságát sugallja, az előrehaladó időben vészjósló legyen.

S milyen barnán melankolikus a regény befejezése - ötven évvel később. Ahogy egy nagy szerelemből nem lesz semmi, s más nem történik, minthogy a kései találkozáson feltámad és megtörik a varázs, és a férfi hagyja elmenni az asszonyt. A fénykép, amely azt a félszáz évvel ezelőtti öröknyarat ábrázolja, kihullik a könyvből. Egy híres regényből, amely az életnek és a Závada-regény egyik történet-ágának értelmezője. S ott van még könyvjelzőként a rég halott fényképész szemüveg-szára is.


Károlyi Csaba: Késő bánat

A fényképészt 1944-ben deportáltuk. A feleségével, Sarával a menetbe kényszerítettük, ott ment Kaiser doktor is az egész családjával, és Langék is, a három gyerekkel. A nagyobbik fiúcskájuk újságolta el nekünk, "hogy Miki bácsi a szemüvegét bugyigumival kötötte a füle mögé" (80.). A fényképészt Buchbinder Miklósnak hívták, igen, ő az, aki benne van már a Jadviga párnája című regényben is. Miként annak a regénynek a Misója és Gregor nevuűöreg bérese meg benne van ebben a regényben (82.).